Akkor nem tudtam érdemben megválaszolni a kérdést, de valóban eltöprengtem rajta, és azt hiszem nem véletlenül próbálkozom időről-időre: egyszerűen vonzódom a lovakhoz, tetszik a fizimiskájuk, érdekesnek találom a természetüket, még a szagukat is szeretem! De legjobban magát a lovaglást, és a lóval való együttműködést. Lehet, hogy pont a kihívás tetszik az egészben: hogy legyőzzem magamat, a félelmeimet, mert tényleg nem találok annál szebb dolgot, mint amikor ember és állat teljes összhangba kerül.
Sok embert ismerek, aki olyan hobbit választott, ahol a határok feszegetése a cél. Egyesek ejtőernyőznek, mások falat, sziklát, hegyet másznak, raftingolnak, vagy ejtőernyőznek. Kell ez az izgalom, kell ez az élmény. A sikertelenség frusztráló, a sikerességhez viszont hozzá lehet szokni, és egyre kevésbé jár vele öröm-érzet. Az új - lakberendező - karrierem elején nagyon feldobott voltam minden újabb eredménytől: például, amikor az első munkáim megjelentek magazinokban, amikor 1000, majd 10.000 fölé kúszott a blogom olvasótábora, amikor külföldiek jöttek fotózni, amikor tévéműsorba kerültem, amikor díjakra jeöltek, vagy amikor befejeztem egy-egy olyan lakást, ami igazán kedves a szívemnek. A sok és szenvedélyes munkába, az állandó "készenléti állapotba" viszont teljesen belefásultam… Hiába jöttek az újabb sikerek, az öröm-érzet már nem követte őket, sőt, egyfajta állandó undor és érdektelenség állapotába kerültem. Nem vagyok éppen mazochista, nem hagytam magam sokáig ebben a helyzetben. Miután felütöttem az internet "kieégés jelei" oldalait, felismertem a problémámat, és megpróbáltam megoldani: rájöttem, hogy új hobbit kell keresnem, amely megadja nekem azt a fajta eufóriát, ami kikopott az életemből…
Közben másfél éve nyáron, Léna lányom únszolására, lovastáborba vittem a gyerkeket. Az utolsó napon kértem én is egy futószáras oktatást, kíváncsi voltam, emlékszem-e még gyerekkoromból valamire. Tudni kell, hogy 11 éves korom körül kb. egy évig kijártam a Tattersallba, ahol Gömbi edző felügyelete alatt osztályban lovagoltam, de a lovaktól - egyébként minden ok nélkül - való rettegés szép lassan felőrölte az erőmet, míg végül az aktív táncos életem betette a kaput a lovaglás előtt. Később, 29 éves korom körül egy vidám kis csapattal kijártunk Szirákra séta-ügetés terepekre, de a dolog talán egy évig se tartott, amikor teherbe estem. Amúgyis zavart, hogy csak utazok a lovon, mert hát nem tudok lovagolni, és ez az eszköztelenség nagyon bizonytalanná tett, így nemhogy javult volna az állandó félelemem, inkább mélyült…
Végül egy újabb 10 éves kihagyás után, a lovastáborban igazán megdícsértek, hogy nagyon szépen és helyesen ülök a nyeregben. Ekkor jöttem rá, hogy ez lesz az a hobbi, ami kiszed a fásultságomból!
A lovaglásnál nem lehet jobbat talánia egy mániákus lakberendezőnek. Ahol épített környezet van, ott egyfolytában jár a szemem és az agyam, folyamatosan lesem a technikákat, elemezem a formákat, színeket, megoldásokat. Tudat alatt nincs egy perc nyugtom sem, nem tudok kikapcsolni. Az erdőben viszont nincs mit elemezni. A természet ott van, ahogy van, nem nagyon alakítgat rajta senki, csak úgy nő. Ez nagyon megnyugtató! Ugyanakkor - futószáron is - a lovaglás alatt minden idegszálammal a lóra koncentrálok (meg néha az edzőre, hogy mit is mond) - így nincs időm sem gondolkodni. Nem bambulhatok el, mert azt a ló észre fogja venni, és ki is fogja használni! Egyébként erre nem kell magam figyelmeztetni: lóháton maximálisan a lóra és a helyzetre koncentrálok, ez természetesen jön.
Tehát az elhatározás megvolt, de kellett az a bizonyos "lökés". Éppen az autómmal utaztam valahova közben Petőfi rádiót hallgatva, amikor egy beszélgetős műsorban olyan hospice házban haldokló emberekről esett szó, akiket megkérdeztek arról, hogy mit bántak meg életükben. A családdal eltöltött kevés idő után közvetlenül az olyan hobbi tevékenységek szerepeltek a listán, amelyek kipróbálására mindig is vágyott az illető, de lustaságból, vagy más okból végül nem tette meg. Több se kellett nekem, aznap este szörcsöltem egyet a weben, és kiválasztottam a városligeti lakóhelyünkhöz közel eső, fóti lovardát, a 7 Vezér Lovastanyát.
2015 szeptemberében mentem ki először Fótra, ahol Surányi Gáborral kezdtem futószárazni. Emlékszem, amikor megérkeztem, nagyon megszepentem: a lovarda kicsit elhanyagolt állapotban volt, az OSB-ből felhúzott épületek oldalai néhol kicsit betörtek, helyenként leszakadtak a korlátok, kidőltek az oszlopok, a lovak izzasztó helyett katonai pokrócot kaptak a nyereg alá, és ekkor még se kerítés, se kapu nem volt. És sajos őszintén meg kell mondanom, Gábor iránt sem voltam bizalommal első látásra: pocakos és nagy darab volt, a szeme véreres, és - mit szépítsem - erősen bor szagú… Arra gondoltam magamban, hogy csak éljem túl ezt az első alkalmat, ide se jövök többet…
Ahogy ott totyorogtam, Gábor kérdezte, hogy "Petrám, lóra szállsz még ma?", és indult az edzés… Egyenesen ülj, lazíts, sarkat le, fejet fel, stb-stb… Gábor folyamatosan, nyugodtan, beszélt hozzám, közben olyan feladatokat adott, amelyekkel lelazultam. Elkezdtem bízni benne és Panni lóban, aki már nagyon sok kezdőt és gyereket edzett, és élvezni a szituációt. Az első fél órás futószáras edzés után már biztos voltam abban, hogy jó helyen vagyok: itt kapok minőségi oktatást, biztatást és motivációt. Így kezdődött a lovas életem. És itt szeretném elmondani, hogy mennyire megrázott engem, amikor megtudtam - éppen síelni voltam - hogy Gábor január 29-én vasárnap meghalt. 3 nappal előtte még elbúcsúztam tőle, hogy most egy darabig nem jövök olyan sűrűn… 1 év 5 hónapot lovagoltam az általa alapított és vezetett 7 Vezér Lovastanyán, és biztosan tudom, hogy ezek az első edzések, Gábor humora és kedvessége voltak azok, aminek köszönhetően ténylegesen belevágtam ebbe a lovaglás dologba. Rettenetesen fog nekem hiányozni, mert nagyon vártam már, hogy szomszédok legyünk Fóton… Vidáman ellettünk volna...
De nem sokat ültem ám futószáron, 2-3 alkalom után kimehettem karámba magánoktatásra, onnan pedig átvett engem Sipos Csaba, Csabi, aki szintén nagyon klassz tanár, kevésbé szigorú, de ugyancsak nagyon alapos. Nagyon megszerettem az ő óráit is, mert nyugodtan, jól tanít, és sok anekdotát mesél a lovaskönyveiből. Egy nagyon kedves, elég "trampli" nóniuszon, Mirzán kezdtem az edzéseket. Állítólag félős, mindig óvva intettek, hogy figyeljek, mert néha megijed és kilép, de velem soha nem csinált ilyet. Megtanultam megbízni benne, nem gondoltam, hogy le akarna dobni, vagy meg akarna harapni és rúgni. Igazán megszerettem ezt a mafla nagy lovat, pedig nem egy kedves jószág: totálisan tojik az emberre. Egykedvűen hagyja, hogy tisztítsák, nyergeljék, letudja az órát, semmi reakció, aztán irány vissza a karámba a többiekhez, és csak enni és enni és enni.
Heti kétszer jártam ki lovagolni Fótra, de beköszöntött a nagy hideg, és időnként nem lehetett kimenni, mert befagyott a pálya. Ez kicsit elkeserített, és elkezdtem alternatívákat keresni, így jutottam vissza a Tattersallba, ami ugye elég közel van a Városligethez, és két fedelessel is rendelkezik. Falus Vera foglalkozott velem heti egyszer egy órát - néhány hónapig - itt elképesztően sokat tanultam. Fél órával az edzés előtt már a boxban kellett lennem, letisztogatni a lovakat, felszerszámozni, nyergelni, egyedül kivinni a pályára. Ezeket eddig nem csináltam (volt is mindig igazítanivaló a munkámon…), ráadásul a lovak is kevésbbé voltak "iskolásak", azaz élenkebbek, kommunikatívabbak, több közülük telivér. Itt ugrott meg velem elször ló (a Boszi), itt vágtáztam egy hatalmas sprintet a korábban galoppos versenylóval, Mimivel, amikor véletlenül letérdeztem a sarokba tett fém oszlopot, amitől Mimi és én is szívbajt kaptunk. Olyan volt ez a pár hónap, mint egy hullámvasút. Hol azt éreztem, hogy többet márpedig nem lovagolok, hol meg olyan euforikus sikerélménnyel távoztam, amilyet korábban sport még nem adott nekem. Vera fantasztikus oktató, aki szuperül kommunikálva, mindenkivel megtalálva a megfelelő hangnemet, nagyon szemléletesen adja át hatalmas tárgyi tudását. Borzasztóan sajnáltam, hogy eljött a nyár, ilyenkor Vera az Őrségbe vonul a lovaival (fel fogom még keresni őt itt egy jó kis táborozásra…), és abba kell hagyni a Tattis edzéseket. Ráadásul tudtuk, hogy szeptembertől nem jöhetünk vissza, a Nemzeti Lovardát éppen felújítják, addig új helyet kell keresni a lovaknak. Nagy bánatomra az M5-ös mentére költöztek, ez pedig olyan távolság volt, amit már időben nem tudtam bevállalni a - még mindig sok - munkám mellett. De biztos vagyok abban, hogy keríteni fogok még sok-sok alkalmat, hogy Verával edzhessek.
Így esett, hogy a nyár beköszöntével ismét heti egyről kettőre nőtt a fóti edzéseim száma, és - már birtokában egy viszonylag biztos vágtázásnak - az egyik alkalom rendszresen egy két órás terep lett. Nagyon szeretem ezeket a túrákat, mindig jókat dumálunk Csabával a lovaséletről, és más dolgkoról. A lovaglásba már eddig is beleszerettem, de ettől a ponttól menthetetlenné váltam… :) Megtaláltam azt az euforikus élményt, amit kerestem!
Szerettem volna többet kijárni a lovardába, szerettem volna, ha lovakkal nem csak felületes kapcsolatom lenne, hanem sokkal bennsőségesebb… Ha tudnék velük kommunikálni. Elkezdett érlelődni bennem a saját ló gondolata, és ekkor még egy éve se lovagoltam. Aztán elkezdtem házakat nézni Fóton, mert hogy úgy kéne saját ló, hogy tényleg én foglalkozom vele… Tehát a háznak legyen istállója karámmal… És akkor megtaláltam azt a házat, amiről tudtam, hogy a család is imádni fogja! Kis erdei lak, természetvédelmi övezetben, a háztól kicsit elkülönülten található a lovas résszel, aminek köszönhetően elkerülhető az érzés, hogy egy tanyán lakom. A házhoz csinos kis kert tartozik, a gyerekek legnagyobb örömére egy szép medencével… Miután tényleg mindenki beleszeretett, megvettük a házat - 2 köpésre a 7vezértől. Mi több, életemben először Csabival kanyarodtam oda lóháton… :). A házat kb. fél évvel később vehetjük át (március végén), addig tehát van időm még szokni a lovakat, tanulni róluk. És megkeresni a nagy szerelmet!
Bár Dani nem annyira értett egyet azzal, hogy hamarabb vegyek lovat, mint a költözés, de miután egyáltalán nem értek a dologhoz, úgy gondoltam, jobb lesz, ha előbb beszerezem a lovat, akit bértartásban megismerek úgy, hogy közben értő segítséget kapok. Edzővel lovagolok és képzett lovász segít a ló ellátása körüli tudnivalókban. Közben kaptam a szüleimtől a 40. születésnapomra egy "borítokot" kifejezetten azért, hogy lovat vegyek belőle. Ezek után ezerrel elkezdtem keresni a nagy Őt…
Több lovat megnéztem Nyíregyházától Pécsig, több kiválasztottam is volt, de valami mindig közbejött. Az egyiket, Apollót, a csodálatos, nyugodt és megbízható 13 éves kisbérit már majdnem megvettük, amikor felmerült, hogy Dani Moszkvában kapna állást, így - amíg el nem döntöttük, hogy maradunk -jegeltük a kérdést, utána meg már elkelt. Nem csodálom: nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott, és csodálatosan szép ló volt.
A következő, komolyan megvásárolni szándékozott ló szintén nagyon nyugodt, kedves teremtés volt, Eddy. Szép foltos félvér ló, aki több lovast díjugrató rajtengedély vizsgára vitt, így arra gondoltam, milyen klassz lesz majd ez nekem is. Addigra már a karám edzéseken sokszor ugrottam kereszteket Csabival, és a tramplicska Mirzát lecseréltük Amandára, akinek - bár van baja, mert nem bírja zablát, emiatt néha befeszül, és össze-vissza emelgeti a fejét - remek ugró affinitása van. Ezzel az élénkebb, menősebb Amandával a terepen az önbizalmam is sokat fejlődött… Eddy lovat le is beszéltük, hogy néhány hónap múlva elhozzuk (ami a tulajdonosnak is megfelelő volt, mert így még az öccse is meg tud tanulni rajta lovagolni). Sajnos, mielőtt elhoztuk volna, kicsit lesántult, és kiderült, hogy egy járásbeli hiba miatt gond van a lábával, amit nem lehet meggyógyítani, csak szinten tartani, de ehhez nyugalom kell neki és kevés munka. Úgy döntöttem, ezt nem vállalom be, mert olyan lovat szeretnék, aki hosszú évekig egészségben velünk van, és sok közös terepes élményünk lesz…
Több lovat próbáltam - egyébként nem olyan nagyon sokat, és ebből azért látszik, mennyire nem értek a dologhoz - mire beakadt az új szerelem: Kara…. Ő lett a ló, akit végül tényleg megvettem, és akiről ez a blog szól.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.